Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Karácsonyom szelleme

tumblr_static_anime_girl_black_and_white_favim_com_by_lilyrosecassidy-d88pmxc.jpgNincs is annál jobb, mint egyedül karácsonyozni. Saját magamat megajándékozni, az éppen aktuális, dögunalmas műsort nézni a TV-ben, vagy épp irigykedve nézni az ablakból a boldog szomszédokat. Hogy hol van ilyenkor a családom? Otthon, a jó öreg Skóciában. És én is ott lehetnék velük, ha a szüleim nem erősködtek volna, hogy jöjjek Amerikába tanulni. Ez önmagában még nem akadály, de a munkám miatt nem mehettem haza. Ez van, ha az ember 24.-én délelőtt is egy cukrászdában árulja a finomabbnál finomabb tortákat, és csorgatja a nyálát. Legalább a megmaradt sütiket jutalomként szétosztották a dolgozók között. Hát kb. ez volnék én, Jenna Watson, 22 éves egyetemista, a balszerencse kedvenc áldozata.
 Éppen valami brazil szappan ismétlését néztem, mikor kopogást hallottam. De vajon ki lehet az ilyenkor? Én meg itt vagyok egy szál sárga-fekete kockás pizsiben!  Gyorsan felugrottam a fotelomból és kitrappoltam az előszobába, ahol jobb híján magamra kaptam a kabátom. Kinyitottam az ajtót de ott nem volt egy lélek sem. Szélesebbre tártam a hófehér bejárati ajtót és alaposan körülnéztem, hátha csak néhány gyerek szórakozik.  Hirtelen jeges fuvallat csapott meg, mégis különös késztetést éreztem arra, hogy nekivágjak a havas utcának. Tettem egy lépést előre, de amint meztelen lábam megérezte a jéghideg havat, megtorpantam. Bezártam az ajtót, lerángattam magamról a vastag kabátot, és visszavonultam szobám melegébe, majd matatni kezdtem a beépített szekrényben. Kihalásztam egy fekete nadrágot, fekete fehér csíkos pólót és egy vajszínű kötött garbót. Felöltöztem, és ismét visszatértem az előszobába, de ezúttal a csizmámat is felrángattam a lábamra. Belebújtam a kabátomba, leakasztottam a kulcsom a fogasról, kinyitottam az ajtót, és azzal a lendülettel be is csaptam magam mögött.
 Az  elhatározásom, miszerint elindulok valamerre, nem tartott túl sokáig. Léptem egyet a lépcsőn, és majdnem el is tanyáltam, (Talán le kéne takarítani?) ezért inkább leültem a második lépcsőfokra. Csak bámultam magam elé nem törődve semmivel és senkivel.
- Hej! Ne ülj ott, még a végén felfázol! - kiáltott rám valaki. Megfordultam és egy fiúval találtam szembe magam. Ijedtemben hirtelen felugrottam, de sajna ismét sikerült megcsúsznom, így a lépcső melletti lombtalan bokorban landoltam. Lassan visszafordultam arrafelé ahol az előbb ütem, de semmi nyoma sem volt, hogy valaha járt volna ott valaki rajtam kívül. Se lábnyom, se semmi más. Már éppen meggyőztem volna magam, hogy csak képzelődtem, mikor ugyanaz az arc előttem jelent meg. Megint sikerült a frász hoznia rám, de a mostani reakcióm csak egy gyors hátraszökkenés volt.
- Ki…ki vagy te? És hogy csináltad ezt? - kérdeztem az előttem álló srácot.
- Gyere, sétáljunk egyet! Útközben minden elmagyarázok… - nyújtotta a kezét, miközben biztatóan rám mosolygott. Olyan ismerős volt, ezért bár bátortalanul, de elfogadtam.
- Tehát szépen sorban. Ki vagy te? És miért vagy olyan ismerős? - kérdezgettem miközben elindultunk a hosszú kivilágított utcán.
- Hát nem ismersz meg? Pedig csak 3 éve volt!
 3 éve… 3 éve! És kimondta a varázsszót. Alaposan végigmértem a fiú szőke haját, barna szemeit, finom vonásait, nem túl kigyúrt, de nem is túl vézna testalkatát, és… és akkor belém hasított a felismerés! De mégsem. Hiszen ő nem lehet…
- A rémült arcodból ítélve rájöttél. - mosolyodott el.
- De…de… te nem lehetsz!  Ő halott! Te… te halott vagy… - csuklott el a hangom, majd két apró könnycsepp jelent meg  szemeimben.
- Pedig én vagyok. - szorította meg a kezem.
- Mike! - ugrottam a mellettem sétáló fiú nyakába, miközben egyik könnycsepp a másik után gördült le smaragdzöld szememből. Bár még mindig nem igazán hittem abban, hogy ő az.
- Ne sírj. Kérlek… - csitított, miközben teljes erejéből, mégis gyengéden magához szorított.
De hát hogyne sírnék! Szerintem nincs olyan ember ebben a hatalmas világban, aki nem sírna, ha 3 évig halottnak hitt szerelmét újra láthatná. Igen, pontosan ma van 3 éve, hogy Mike szerelmet vallott nekem, én pedig neki. És nemsoká 3 éve lesz, hogy itt hagyott. Aznap volt a végzősök bálja. Ő megígérte, hogy értem jön, hiszen múlt héten kapta élete első kocsiját, de hiába vártam nem jött. Én mérges voltam, nem tudtam mi törtét, miért nem jön már, mikor egy órája várok rá. Dühömben elmondtam mindennek, néhány cifra káromkodással kiegészítve. Végül elindultam gyalog. Egész este egyszer sem mosolyogtam, egyrészt, mert haragudtam Mike-ra, másrészt nagyon rossz érzésem volt. Egész este vártam, de nem jött.  Nem hívott. Még SMS - t sem küldött. Mikor én hívtam nem volt elérhető. Másnap azonban mindenre fény derült. Mike egész délután a nyakkendőjét kereste, és mikor megtalálta úgy gondolta, hogy nagyon sokat késett ezért egyből a sulihoz indult. És akkor történt a karambol, egy utcányira az iskolától. Már majdnem ott volt. Ha csak néhány perccel korábban vagy később indult volna! Akkor talán még most is velem lehetne… De hisz velem van!!!
- Ha te vagy az, hogy kerülsz ide?- kérdeztem enyhén remegve.
- Pontosan ahogy gondolod. Csak nem mered kimondani…
- Egy szellem vagy? Egy kísértet? - már a gondolatába is belerezdültem, de így kimondva még ijesztőbben hangzott- Márpedig szellemek nem léteznek! - jelentettem ki.
- Jaj, Jen! Ne legyél már olyan realista! Nem csak azt kell elfogadnod, amit látsz. A levegőt sem látjuk, mégis tudjuk, hogy létezik.
- Akkor már csak egy kérdésem maradt. A kísérteteknek, akik itt maradnak, általában van valami céljuk. Neked is van? - kérdeztem, miközben arra a filmre gondoltam, amit nemrég láttam a TV-ben.
- Igazán jó kérdés. Ezen én is sokat gondolkoztam. Lehet, hogy így elsőre hülyén fog hangzani, de emlékszel, mit ígértél AZON a napon?Az agyam minden emlékezőképességét bevetettem, de nem tudtam visszaemlékezni. - Reggel beszéltünk telefonon. - segített - És bár egyikünk sem tudott igazán táncolni, megígérted, hogy táncolunk legalább egy szám erejéig. Így sem emlékszel?
- Nem igazán... - vallottam be - De a sokkhatás miatt nincs túl sok emlékem arról a napról. És mi történik, ha nem tartom be az ígéretem?- kíváncsiskodtam tovább.
- Akkor az idők végezetéig itt kell raboskodnom az élők sorában.
- De akkor örökre itt leszel velem. Soha többé nem kell, hogy elengedjelek.
 - Ennyire nem lehetsz önző Jen. - nézett mélyen a szembe Mike - Az meg sem fordul a fejedben, hogy nekem milyen lehet itt?- kiáltott rám - Hogy rajtad kívül senki sem hall, vagy lát engem? Hogy mindenki átlép rajtam? Tudod, hogy milyen érzés?
Lassan könnycseppecskék gyűltek szemeimbe. Majd egymás után megindultak, mintha versenyeznének, hogy melyikük ér előbb földet. Mike - nak igaza volt, ezekre valóban nem gondoltam. De így kimondva már fáj. Vajon milyen lehet neki? Nem, inkább nem akarom tudni.
- Sajnálom. Nem tudtam...- zokogtam.
- Hé, ne sírj már! - szólt rám miközben kissé felemelte a fejem, hogy bele tudjon nézni a szemembe. - Ha kisírtad magad meg kell ígérned valamit. Miattam többé egy könnycseppet sem ejthetsz. Ok?- kérdezte egyszerre szavakkal, és a tekintetével.
 Én meg csak bólogattam, mint egy játék baba. Vettem egy nagy levegőt, majd néhány percen keresztül megállás nélkül sírtam, arcomat Michael kabátjába fúrva. A végére már majd' meg fulladtam, de ekkor felnéztem, ismét vettem egy mély levegőt, ezzel sikerül végérvényesen elállítanom a sírást.
- Akkor ne húzzuk az időt! - ugrottam hátra egy lépést, majd előhalásztam a telefonomat, és vadul kutatni kezdtem a zenéim között, ám Mike megállított.
- Várj. Előbb szeretnék adni valamit... - azzal előkotort valamit a zsebéből - Tessék. - nyújtott át valami dobozkának tűnő dolgot. Kibontottam, és ahogy a benne rejtőző dolog lassan felfedte magát, egyszer csak elállt a lélegzetem.  Egy egyszerű, mégis gyönyörű ezüstkarkötő rejtőzött benne.
 - E... ez gyönyörű!- vizsgáltam a parányi ékszert. - Köszönöm! Elkezdtem babrálni az ajándékommal, de sehogy sem tudtam rendesen föltenni.
- Segítsek? - kérdezte az előttem ácsorgó fiú, majd válaszomat meg sem várva egy határozott mozdulattal felrakta a karkötőt.
- Köszi! - vigyorogtam, teljesen elfelejtve, hogy egy szellemmel beszélgetek.
- Most már indíthatod, ha készen állsz. Mármint a zenét... - tette hozzá miután elég fura fejet vágtam. Ismét elővettem a telefonomat, és ezúttal el is indítottam a kiválasztott számot. Az egyik kezemet Mike vállára tettem a másikkal pedig megfogtam a kezét.- Amint lejár a szám én eltűnök... Ugye tudod?
- Igen, én pedig egyedül maradok. Miért neked kellett meghalnod? Miért nem a másik sofőr?
- Ne mondj ilyet! Én örülök, hogy így történt. És tudod mért? Mert a másik sofőr egy háromgyerekes családapa, aki éppen a munkából ment hazafelé, aki egyedül tartja el a családját, és aki az óta a baleset minden évfordulóján virágot visz a síromra.
- Ne... Nem tudtam... - motyogtam és ismét rám tört a sírhatnék.
- Hé! Emlékezz, mit ígértél! Amúgy nem haragszom. Honnan tudhattad volna? Lassacskán elkezdett halkulni a zene. Éreztem, hogy mindjárt itt a vég.  Hirtelen átöleltem a rémült arcú fiút. Látszott rajta, hogy fél. Vajon mi fog történni vele? Ahogy öleltem elöntött az az ismerős érzés, amit legutoljára akkor tapasztaltam, amikor Mike még élt. Mikor nem számított senki és semmi, csak ő meg én. Szerintem akkor hittem el igazán, hogy ő az. Sajna túl késő... A zene megállt.
- Már látom. - szólalt meg - Látom a fényt. Olyan meleg. Olyan kellemes... - mondta, miközben a lábától felfelé sok apró, fénylő pöttyé változott. - Sosem leszel egyedül. Mindig veled leszek. - mosolygott rám utoljára. És eltűnt. De ezúttal örökké. Felnéztem, és ekkor vettem észre, hogy a város hatalmas, világító karácsonyfája előtt vagyok. Ahogy tekintetem följebb csúszott a késő esti égbolton, éppen láttam elsuhanni egy hullócsillagot. Intettem neki, majd leültem a legközelebbi padra. Ekkor egy koszos tacskószerű kutyus jött oda a lábamhoz, és halkan vakkantott egyet. Mindig is szerettem a kutyákat, ezért rögtön meg is simogattam a barna csahost. Jobban szemügyre vettem és az első dolog, ami feltűnt, hogy nincs nyakörve. Körülnéztem, de úgy tűnt nem tartozik senkihez. Ölembe vettem új barátomat, majd lehunytam a szemeimet.
- Jen! Hát itt vagy? - kiáltott rám valaki. Kinyitottam az egyik szemem, mire egy nagyobb társaság élén legjobb barátnőmet, Molly-t láttam közeledni. - Már azt hittük bajod esett!- ült le mellém majd szorosan átölelt.
 - Megyünk karácsonyi dalokat énekelni, és el akartunk hívni, de sem a telefonodat nem vetted fel, és mikor elmentünk hozzád ajtót sem nyitottál... - hadarta másik barátnőm Naomi.
- Aggódtunk érted...- nézett mélyen a szemembe Jake. Ő is az egyik barátom, bár sohasem csinált titkot abból, hogy tetszem neki.
- Egyáltalán, hogy kerülsz ide? És ki az új barátod? - folyt bele a beszélgetésbe Ken, az egyik csoporttársam. A második kérdésnél a kutyára mutatott.
- Az első kérdésre inkább nem válaszolnék. Úgy sem hinnétek el. Ő pedig itt - néztem a kutyára, és a tekintetének köszönhetően egy perc alatt sikerült eldöntenem, hogy megtartom - Brutus.
Ahogy végignéztem a nevetgélő társaságon (igen, a kutyám nevén röhögtek) rá kellett jönnöm, nem lehetek magányos. Amíg velem vannak a barátaim - és immáron Brutus - sosem leszek egyedül.

 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Szeptember / 2019 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 12742
30 nap: 438
24 óra: 20